Pintér Dia: Az elemzés szempontjából
2019. november 13 - december 21.
foto

Megnyitó: 2019. november 13., 18:00 óra
Megnyitja: Mélyi József, művészettörténész 

A Horizont Galéria örömmel mutatja be Pintér Dia festőművész „Az elemzés szempontjából” című egyéni kiállítását.
Pintér Dia különböző anyagkísérletekbe foglalt képeket készít. 2013 óta képeinek egyik fő alkotóeleme és szereplője a szerpentin papírszalag, amellyel aszketikus elszántsággal építi figuralitásba hajló képeit. Analizáció, képfelbontás, összerakás. Ezzel a fajta aprólékos, időt igénylő művelettel egy másfajta időegység élményt kínál fel magának és a nézőnek, amellyel társadalmunk gyors ütemű életérzéséből szeretne egy kis időt kiszakítani, és a figyelmet az aprólékos részletekkel a jelenetekre irányítani.Jelenetei korunk főbb problémáiból - amely főképpen az egyén elidegenedéséből és a virtuális világ személytelen feszültségéből fakad. Motivációjának egyik fő mozgatóeleme, olyan narratívák megfogalmazása, amelyeket vagy kimondatlanoknak vagy feldolgozatlanoknak vél. 

https://pinterdia.com/
https://www.instagram.com/pinter.dia/

 

Mélyi József megnyitóbeszéde:

Hogyan lehet megközelíteni a kortárs festészetet? Mennyire nem hétköznapi manapság erről beszélni – ha az utcán kérdezném valakitől, biztosan őrültnek nézne. Számomra pedig ez egy személyes és mindennapi kérdés: munkámból kifolyólag szinte minden nap beszélnem kell kortárs művészetről, ezen belül festményekről. Bevallom, gyakran előfordul, hogy nehezen közelítek. Mintha valamilyen rég tanult matematikai összefüggést kellene felidéznem, amit valójában már elfelejtettem; utánanézek az interneten, valamit előhívnak a szavak és a képletek, de a lényege, ami valaha talán világosan előttem állt, most még mindig távoli. Így vagyok a kortárs festmények többségével; ha emberek állnak a képen valamilyen környezetben, akkor persze könnyebben találok fogódzót, iskoláimból kifolyólag elsőre ikonográfiai problémákat keresek. De mi van akkor, ha alig akad ilyen támaszték? Ha nem tudok régi mintázatok alapján fogást találni, ha hasonlatok és metaforák keverednek az agyamban, és én nem akarom megadni magam nekik. Ilyenkor megpróbálok kerülőutakat találni.
Pintér Dia képeinél először is azt képzeltem el, hol lenne a legjobb látni őket. Itt a galériában jó persze látni, mert jó a világítás, a falak és a kirakat elválasztanak azoktól, akik őrültnek gondolnak bennünket, és minden szépen, kiegyensúlyozottan egymás mellé került. De valójában nehéz egy képre figyelni. Egy gyűjtő a saját lakásában biztosan hosszan figyelhet, de mindig bekúszhat a gondolatai közé, mennyiért vette. Egy idő után pedig talán hozzászokik, észre sem veszi a festményt, vagy inkább világának természetes része lesz. Olyan helyet kellene találni, ahol a legerősebb a hatás, olyan helyet, ami nincs előre elrendezve, ami senkié. Azt képzeltem el, hogy egy üres lakás falán lenne jó meglátni az egyik vörös képet. Véletlenül megpillantani. Minden ideiglenes körülötte, a lakó éppen költözik, valamennyi bútor kikerült már a lakásból, ez az egyetlen dolog, ami még elszállításra vár. Nem ide készültél, egy másik emeleten várnak rád, de nem bírsz szabadulni a képtől, s úgy állsz ott, mint a Marlon Brando az Utolsó tangó Párizsban elején. Nem kell nézned a képet, nincs semmilyen kötelezettséged, megértened sem kell. Semmihez sem köthető jelenésnek tekinted a festményt, és ez a kép eltörölhetetlenül benned marad.Az eltörölhetetlen emlék akkor is kulcsfogalom Pintér Dia műveiben, ha itt látjuk őket. Emlékek cserepei, képtöredékek, térdarabok jelennek meg a festményeken, közvetlenül nem leképezhető vagy inkább direkt módon nem dekódolható formában. A festészetben persze mindig leképezés zajlik, ebben az esetben korántsem matematikai, inkább többdimenziós. Szerepet kap benne a motívumok felidéző képessége mellett a színek érzelmi ereje, vagy a formai egységek rendszere, a bonyolult térrendszerek létrehozásának módja, a szókapcsolatokból, asszociatív mintázatokból kiinduló munkamódszer.
A leképezés formai alapeleme a csík. A papírszalag. Ha túl érzékeny vagyok, akkor néha azt gondolom, hogy elviselhetetlenül esnek rám mások szavai, úgy, mint a zápor. A szalagok ugyanígy elviselhetetlenül zuhognak itt a képeken, mintha eső lenne, és mint ahogy az eső, körberajzolnak egy-egy formát, vagy tócsába gyűlnek, hogy tükörként visszaverjék a motívumokat. A hasonlatoknál és metaforáknál járok, de nem akarom pusztán metaforákba burkolni a képeket, mert eltűnnek mögöttük, vagy feloldódnak bennük.
De lehet, hogy a képi-gondolati töredékekhez, a belőlük épülő rendszerekhez másképp nem is lehet hozzáférni. Nem tudunk erről többet elgondolni: nem tudjuk, hogyan lépnek működésbe az emlékképeink (megint egy hasonlat, mintha valamilyen organikus gépezetről beszélnék), nem tudunk semmit a tudatról, amely közelíthet a képekhez. Pedig ránézésre nem tűnik bonyolultnak, egy gyerek is láthatná. Nyilván nem véletlenül jutott eszembe a gyerekhasonlat. Évekkel ezelőtt még gyakran kerestem, hogyan lehetne visszatérni a gyerekkori érzékeléshez: van-e valamiféle átjáró a múltba. Volt régen egy vissza-visszatérő gondolatom, hogy ha becsukom a szemem, és a jobb kezemen a hüvelyk- és a mutatóujjamat finoman összedörzsölöm, akkor bizonyos körülmények között ugyanúgy érzékelhetem a mélységet, mint gyerekkoromban. Egyszer ezt elmondtam már egy beszélgetésben, és utána egy ember odajött hozzám, hogy ezért irigyel, és ezt ő is szívesen megcsinálná: Maurer Dóra.

Pintér Dia is átjárót kereshet egy elmúlt érzékeléshez, mintha a képek mögött nem fal lenne, hanem egy olyan tér, ahol meghaladható a nosztalgia. Nem egyetlen módszert keres, nincs egyetlen varázsmozdulat, amellyel ez az átjárás megteremthető, inkább mintha csukott szemmel próbálná letapogatni, merre lehet menni, hogy azután ismét kinyitva a szemét megálljon és eltétovázzon. Nincs módszer a festmény elkészítésére. Módszerekkel kapcsolatban ma már egyébként is azonnal algoritmusokra gondolunk, hatalmas mátrixokra, amelyek szükségszerűen vezetnek egy irányba, valamilyen csalóka eredményhez. Nincs módszer, mert a festő kimenekül az előreláthatóból, a kiszámíthatóból. Ellentart a kiszámíthatóságnak egy olyan világban, ahol minden megmondhatónak és feldolgozhatónak tűnik. Úgy képzeljük, hogy éppen most, a világ egyszerre több pontján hatalmas adattömegek között a mi pszichológiai és fiziológiai folyamatainkat is modellezik, hogy valakik társadalmi feszültségeinkre vonatkozóan tehessenek megállapításokat.
De azt hiszem, a festménnyel még ők sem számolhatnak. Főleg akkor nem, ha a festő elkerüli a módszert, ha nem úgy mélyül el magában, mint a szürrealisták az automatikus írás esetében. És akkor sem, ha nem adja át magát az érzelmi festészetnek – Pintér Dia képeit semmiképpen nem nevezném lírainak. Nincs módszere a feltérképezésre, a kutatásra, és nincsenek egyértelmű előképei sem. Amikor történeti párhuzamokat keresve röviden beszélgettünk, én Picabiát láttam egy képben, ő Polkét mondta. Amikor a hatvanas évek angol absztrakt festészetéből jutott eszembe néhány név, akkor neki valószínűleg a Laokoón-csoport járt az agyában. Mintha módszer nélkül a csukott és a nyitott szem váltogatása, az elindulás és a megtorpanás tényleg jó metafora lenne. Jó kép a megismerésre és a megismerés lehetetlenségére. Megfelelő kép az érzetek előtt megnyíló és a tudat előtt bezáródó terekre. Pintér Dia képein a festő lépéseit követheti le a néző, rendezőelveket keresve, struktúrákra bukkanva, újra elvetve. Mintha a festő a képen képes lenne egy lebegő állapotot létrehozni, és elfogni a tekintetet a belső térben. Ez a tér már egyáltalán nem otthonos, valójában minden emlék kiköltözött belőle. A néző sem léphet át rajta keresztül a múltba; nosztalgiája feltámad, majd szétfoszlik. Oda érkeztünk, ahonnét elindultunk.De mégsem teljesen, mert ezek az itt látható, mitológiai dimenziójú rejtvények a maguk jelenség mivoltában kétségtelenül előttünk állnak. Itt állva pedig akár csukott szemmel is biztosak lehetünk benne, hogy létezik a világban legalább egyetlen kép, amelybe úgy gondolhatjuk át magunkat, mint egy Tandori-versbe. Megint kezdeném a hasonlatokkal, mint egy javíthatatlan tétovázó, akivé itt váltam. De szerintem ma ez a legjobb, ami a festészetből fakadhat.

 S7A5081  S7A5090
 S7A5091  S7A5103

Fotó: Biró Dávid